A művészet színterei – A neoavantgardtól napjainkig

Danka Zsófia

A művészet színterei – A neoavantgardtól napjainkig

A mai magyar kortárs művészeti szcéna dinamikáját legfőképpen a hazai színterek működésének és szakmai irányvonalainak feltérképezésével ismerhetjük meg. A galériákban és múzeumokban kialakuló kiállítási trendek megértésében segít az egyes intézmények vonzáskörzetébe tartozó alkotók munkájának és szakmai céljainak ismerete. Az itthoni művészeket övező nemzetközi figyelem szoros összefüggésben áll hazai indulásukkal, professzionális környezetükkel.

Csak olyan művészet tud hatni ránk, amihez kapcsolódni tudunk valamilyen módon. A jelenkori művészetet megérteni, és közel kerülni hozzá nem megy egyik napról a másikra. Ahogy ott találjuk magunkat egy white cube térben vagy hatalmas múzeumban, igen frusztráló lehet, hogy hirtelenjében egy olyan összetett nyelvet kellene elsajátítanunk, aminek egyszerre tartozik az elemkészletébe a művészettörténet, az esztétika, a szociológia és a történelem. Ezért is fontos az, hogy tisztában legyünk a lokális, tehát a vizsgált közeg szociokulturális változásainak természetével. Ha ennél is tovább merészkedünk, és konkrétan ennek a kicsi közép-kelet-európai országnak a mai művészetét szeretnénk jobban megérteni, egy kicsit vissza kell tekintenünk az elmúlt ötven évre. A mai magyar képzőművészet kiemelkedő alkotóinak globális láthatósága és a fiatal művészgeneráció nemzetközi sikerei mind azt bizonyítják, hogy érdemes és fontos odafigyelni rá, mi történik hazánkban.

A következőkben betekintünk a magyar képzőművészet történetébe és helyzetének alakulásába a neoavantgárd korszakától a rendszerváltásig. A hetvenes évek heroikus lázadása, a nyolcvanas évek progresszív szubkultúrái, majd a kilencvenes évek lágyuló pop kultúrája helyezi a mai magyar képzőművészetet nemzetközileg is biztos alapokra. A kortárs művészeti értékek felmutatásában kulcsfontosságú szerepet játszanak a képzőművészet helyszínei, alkotói közösségei, és az állami intézmények szakembereinek lehetőségei és víziói. Ez így volt a szocialista diktatúra évei alatt, de így van ma is.

A kultúrtörténeti betekintés után sorra vesszük, hogy melyek azok a legfontosabb művészeti intézmények, galériák, múzeumok, amelyeket a Budapestre érkezők megismerhetnek, milyen szakmai eseményeken vehetnek részt, és mik azok a mainstream sodrából kimaradó alkotóhelyek, amelyek ismeretével már-már bennfentesnek mondhatjuk magunkat.

A neoavantgárdtól a rendszerváltásig

A neoavantgárd magyarországi művészetét nehéz megérteni némi politikai háttérismeret nélkül. 1957 és 1989 között Magyarországon a Kádár János vezette szocialista diktatúra évei alatt sok kihívással kellett a kor művészeinek szembenézniük. A rendszer ideológiai berendezkedése nagyban befolyásolta a hazai művészek életét és lehetőségeit. A kommunizmus korszakának fokozatosan enyhülő állami kultúrpolitikáját az Aczél György nevéhez fűződő, sokat említett három „T” rendszere határozta meg, amelynek jelentése: “Tiltott, Tűrt, Támogatott”. Míg egyes művészek bekerülhettek az állam által támogatottak körébe, másoknak nem hivatalos úton kellett boldogulniuk. Kiadásra kész kéziratok kerültek vissza a fiók mélyére, sok kiállítást betiltottak, házkutatásokat tartottak, és sokakat elbocsátottak a munkahelyükről. A kormányzat számára néhány kényes téma, mint a diktatúra bírálata, a munkásság helyzete, a szegénység, az ország adósságállománya, az 1956-os forradalom, a szovjet megszállás, a határon túli magyarok helyzete, Kádár János és a főbb párt- és állami vezetők személye tabu volt. A tűrt kategóriába sorolt művészeknek csupán annyi lehetőségük maradt, hogy saját költségen, mindenféle “reklám” nélkül kiállítást rendezhettek a Fényes Adolf Teremben, vagy a kor fontos félnyilvános helyszínén, a Fiatal Művészek Klubjában.

A Fényes Adolf Terem szolgált hivatalosan kiállítóhelyül azoknak az alkotóknak, akiket a kultúrpolitika nem tartott támogatásra érdemesnek. Itt vezették be az ún. „önköltséges” kiállítások rendszerét, ahol a nem támogatott művészek, kísérletező törekvések is szereplési lehetőséget kaptak. A Fényes Adolf Terem, amelynek kiállításait 1954-től a Műcsarnok rendezte, olyan fontos művészek kiállításainak adott otthont, mint Kondor Béla (1960), Fajó János (1968), Kassák Lajos (Képarchitektúra, 1967), Bak Imre és Konkoly Gyula (1970), vagy Jovánovics György és Nádler István (1970).
Az FMK mellett az 1958-ban megalakuló Fiatal Képzőművészek Stúdiója volt a pályakezdő művészeket tömörítő legfontosabb szervezet. A stúdió elsősorban a főiskoláról kikerülő alkotók pályára állítását segítette ösztöndíjakkal, műteremhasználati és kiállítási lehetőségek megteremtésével. A szervezet saját kiállítóhelye, a Stúdió Galéria 1972 nyarán nyílt meg a Bajcsy-Zsilinszky út 52. szám alatt. Ezt megelőzően csak elvétve tudtak a Stúdión keresztül egyéni kiállítást rendezni a tagok, így a vezetőség a Művészeti Alaphoz nyújtott be kérelmet, hogy biztosítsanak nekik egy saját kiállítóteret. A székesfehérvári Csók István Képtárban is több alkalommal tűntek fel a kor nem támogatott avantgárdistái. 1974-ben Schaár Erzsébet a képtár emeleti helyiségeire komponálta Utca című, egész életművét összefoglaló nagyplasztikai alkotását. A kiállítást Pilinszky János az alkalomra írt verseivel nyitotta meg.  A legizgalmasabb helyek közé sorolhatók ebben az időszakban a BME Építészeti Kar Bercsényi utcai kollégiuma, a Ganz Mávag Művelődési Ház, és a Balázs Béla Stúdió.

Mindemellett a helyszíneken kívül több kultúrházi díszteremben, vidéki kiállítóteremben, de leggyakrabban a művészek saját műtermében adódott lehetőség az avantgárd művészet képviselőinek kiállításuk megrendezésére. Innen ered a “második nyilvánosság” fogalma is, mivel számtalan művész alkotása nem érhette el a teljes nyilvánosságot, a nagy publikumot, csak félig hivatalosan, kisebb közönség előtt szerepelhettek. Természetesen a második nyilvánosság fogalma sokszor igen problematikus, mivel a hivatalos és nem hivatalos művészeti színtér sokszor és sokféleképpen összefonódott. Egyes művészek munkáinak betiltása olykor teljesen logikátlan és következetlen volt, nagyban függött az éppen aktuálisan intézkedő kormányhivatalnok kényétől-kedvétől is.

Az 1968-ban és 1969-ben megrendezett, csupán néhány napig nyitva tartó Iparterv-kiállítások egy egész művésznemzedék névadójává váltak. A kultúrpolitikának már-már a tragikomikumát jelzi, hogy egy progresszív kiállítás egy építőipari vállalat székházának dísztermébe szorult, amelynek a nevéről a kiállítások a címüket is kapták. A kiállítások kurátora, Sinkovits Péter frissen végzett művészettörténész tizenegy fiatal avantgárd művészt hívott meg: Bak Imrét, Frey Krisztiánt, Hencze Tamást, Jovánovics Györgyöt, Keserü Ilonát, Konkoly Gyulát, Lakner Lászlót, Molnár Sándort, Nádler Istvánt, Siskov Ludmilt és Tót Endrét. A névsor a következő évben Baranyay Andrással, Major Jánossal, Méhes Lászlóval és Szentjóby Tamással bővült. A kánonteremtő kiállítások azóta is viszonyítási pontokként vannak jelen a magyar művészettörténetben. A Ludwig Múzeum 2019 februárjában nyitotta meg Iparterv 50+ című nagyívű kiállítását a második Iparterv-tárlat megrendezésének ötvenedik évfordulója alkalmából. A kiállításhoz számos tárlatvezetés, beszélgetés és előadás is kapcsolódott, többek között az egykori Iparterv-generáció művészeivel.

Szellemi nagysága, elképesztő alkotói sokoldalúsága és termékenysége ellenére a kor egyik legtöbbet tiltott művésze a mai napig nagy hatással bíró Kassák Lajos. Az Iparterv– kiállításokat az avantgárd világszínvonalú képviselője már nem láthatta, de személyiségének és tanainak lenyomata érezhetően tovább él(t) a művészeti életben. Kassák az avantgárd vezéralakja, író, költő, műfordító és képzőművész volt. Művészeti felfogása, kiáltványai generációkon keresztül alakították a hazai művészek gondolkodásmódját: “Nem tudunk többé elhelyezkedni az adott keretek között sem a társadalomban, sem a művészetben. Nem akarunk a régiből újat komponálni. A mi korunk a konstruktivisták kora. Művészet, tudomány, technika egy ponton érintkeznek. Az új forma az architektúra.” Az újkonstruktivista törekvésekben is a Kassák által honosított művészeti elvek éledtek újjá. Egyedi festészeti eljárások jelentek meg, mint a hard edge festészet, a formázott vászon, vagy a táblakép dekonstrukciója. Fajó János vibráló színei, Keserü Ilona népi motívumokból építkező képei, Bak Imre geometrikus struktúrái, Nádler István lírai absztrakciója ekkor bontakozott ki igazán. A kommunizmus szorítása lazulóban volt, a művészeknek egyre több lehetőségük nyílt megmutatni munkáikat.

Itt kell megemlítenünk a korszak egyik legfontosabb irányzatát, amelyhez számtalan nagyszerű művész tudott kapcsolódni: a koncept artot, avagy a konceptuális művészetet. A koncept újabb távlatokat nyitott meg a hazai alkotók előtt. A műtárgyak piaci értéke helyett a teljes „elanyagtalanodás” lépett előtérbe. A konceptualizmus elterjedésével olyan paradigmaváltás következett, amely megváltoztatta a művészetről alkotott korábbi felfogást. Fő alakjai Szentjóby Tamás és Erdély Miklós voltak, de több művésznek is fontos korszakát jelentette a koncept art, például Maurer Dórának vagy Pauer Gyulának. Hazánkban a konceptualizmus már az 1960-as években feltűnt, virágkorát a 70-es évek közepére érte el. Óriási hatása leginkább a szemléleti váltáson érhető tetten, amelyet még ma is érzékelhetünk egyes alkotók munkájában, hol jobban, hol inkább áttételesen. Többek között nagy hatással volt Benczúr Emese, Beöthy Balázs, Lakner Antal, Menesi Attila, Várnai Gyula, Gerber Pál, Gerhes Gábor, Seres Szilvia, Sugár János munkáira is.

A már említett nem hivatalos kiállítóhelyek közé tartozott a kor egyik kiemelkedő művészeti helyszíne, a balatonboglári Kápolnaműterem. Miután Galántai György képzőművész rátalált az elhagyott kápolnára, elhatározta, hogy létrehoz egy olyan kiállítóhelyet, ami otthont ad majd a fővárosban sokszor üldözött, progresszív kiállításoknak. 15 évre bérbe vette a kápolnát a katolikus egyháztól; az első kiállítást hosszas bürokratikus procedúrák árán, 1970-ben nyitotta meg. A kezdetben még inkább a hagyományos, de tűrt kategóriába eső művészeti tárlatokat fokozatosan váltották fel az egyre progresszívebb irányzatok, megjelentek a különböző médiumokkal kísérletező, akcionista és performatív megmozdulások, valamint az intézmény- és aktuálpolitikai kritikát megfogalmazó projektek. A Kápolnaműterem hamarosan a neoavantgárd művészet legfontosabb találkozó- és alkotóbázisává vált, a hazai művészeken túl több nemzetközi alkotó is megfordult itt. Három nyáron át tartottak különböző experimentális művészeti eseményeket: Maurer Dóra költészeti bemutatójának, Halász Péter színházi előadásának, Beke László előadásainak, Szentjóby Tamás happeningjeinek is Boglár adott otthont. A kultúrpolitikának az egyre gyanúsabb, sokszor “kezelhetetlen” események és kiállítások olyannyira szemet szúrtak, hogy először ellehetetleníteni próbálták az itt folyó munkát, majd 1973 augusztusában megszüntették a bérleti szerződést, és kilakoltatták az ott élő Galántait. Az 1970-es években rohamosan nőtt az emigráló magyar művészek száma: többek között ekkor hagyta el az országot Lakner László, Tót Endre, Frey Krisztián, Ludmil Siskov, Szentjóby Tamás és Konkoly Gyula is.

A politika megnehezítette a művészek érvényesülési lehetőségeit, ugyanakkor nagyban hozzájárult a modern művészeti irányzatok katalizálásához is. Az alkotókat összekötötte a hivatalos normák elleni kiállás és az új utak keresése iránti vágy. Az ekkoriban feltörekvő művészeti forma, a mail art kapcsolódási lehetőséget teremtett a hazai és külföldi alkotók között. Egyre inkább kialakulóban volt egy újfajta interdiszciplinaritás, a szigorúan meghatározott műfajokat lassanként felváltotta egy transzmediális művészeti attitűd.

A műfajok keveredése és az új médiumok elterjedése mellett a festészeti dimenziók is egyre szélesebbé váltak. A szürnaturalizmust felváltotta a hiperreál, amely azonban a legtöbb művésznek csupán egy bizonyos időszakára volt jellemző. A hiperrealizmus leginkább Csernus Tibor, Fehér László, Birkás Ákos festészetében jelent meg. Az 1970-es évek második felében tűnt fel a body art és a happening folytatásaként a performance. A műfaj legfontosabb művelője az élet és halál esztétikáját kutató Hajas Tibor volt. Hajas ugyanúgy, mint kortársai, több műfajban alkotott, elsősorban költőnek tartotta magát, de leginkább performanszai tették az utókor számára is ismertté. Előadásait mindig fotódokumentáció kísérte, a megismételhetetlen pillanat megragadása iránti vágy mindig fontos célja volt művészetének; ismétlődő formai eleme a felvillanó magnéziumfény vagy a vaku fénye. Témái leggyakrabban a test szenvedése, a keleti filozófiából átemelt ego megsemmisítése, az önfeláldozás voltak. A művész 1980-ban bekövetkezett korai halála egy művészeti korszak lezárásának is tekinthető –a neoavantgárd helyét átvette a posztmodern.

A nyolcvanas években jelentősen megváltozott az addigi értékrend. Az elutasítás és felülírás helyére a hagyományok és a tradíció konzekvens újraértékelése lépett. Hegyi Lóránd, a rendszerváltás előtti időszak legjelentősebb kurátora és művészettörténésze ezt az évtizedet három egymás mellett létező tendenciára osztja. Az első az individuális mitológia, a második az új festészet, avagy új szenzibilitás, a harmadik pedig a posztgeometrikus irányzat. Erre az időszakra fokozottan érvényes az állandó identitáskeresés, a kultúrtörténettel való konfrontáció és a szubjektív historizmus. Formai szempontból a pluralizmus és az eklekticizmus jellemezte leginkább, amely a kilencvenes évek elejéig élénken jelen volt. Az „új szenzibilitás” – Hegyi Lóránd tipológiája szerint – az avantgárd modernitásával, konceptualizmusával szemben sokkalta rezignáltabb, introvertált, már-már érzékiségre törekvő munkákat hozott magával. Az egyéniség kultuszát hirdető műalkotások születtek, a csoporttá formálódó Új Szenzibilitás számtalan hazai és külföldi kiállításon mutatkozott be.

A hazai művészeti élet kapcsán kiemelkedő jelentőségű a Magyar Nemzeti Galériában 1986-ban megrendezett Eklektika című kiállítás, amelyen az új művészeti tendenciák immár szabadon jelenhettek meg egy állami intézményben. Ekkor indult a kortárs művészettel való szoros szembenállás felszámolása, egyfajta szemléletváltás következett be. A bécsi Knoll Galéria és TAT Galéria egyre többet szerepeltetett magyar művészeket, több korábban tiltott tanulmány került nyomtatásba.

A 80-as évek puha diktatúrája véget ért és 1990-ben bekövetkezett a rendszerváltás, amely egy új társadalmi forma kialakulását indította el. Leomlott a berlini fal, meggyengült Moszkva központi irányító ereje, szabad választásokat írtak ki, szétvált Csehország és Szlovákia. A sajtóban és a képzőművészetekben is végérvényesen eltörölték a 3 T elvét. A művészeti projektek létrejöttének feltétele immár nem az ideológiai vagy politikai támogatottság, hanem a financiális háttér. A művészet állami támogatása megmaradt, bár mértéke jelentősen csökkent. Az első és második nyilvánosság feloszlott, és a magyar művészek identitáskeresése ismét kezdetét vette. Ez a bizonyos útkeresés annál is inkább indokolt, mivel az eddigi hatalommal való szembenállás okafogyottá vált, új célkitűzéseket, víziókat kellett találni.

Helyek, missziók, lehetőségek – A budapesti kortárs művészet színterei és szerepvállalása

A progresszív, új irányt követő művészek a kommunista elnyomás alatt legtöbbször az állami intézményeken kívülre szorultak, kultúrházak dísztermében, műtermekben tudtak kiállítani. A rendszer szigorának oldódásával, a diktatúra felpuhulásával a művészek kitiltása egyre ritkult. A rendszerváltást közvetlenül követő időszakban a magánkézben lévő galériák, mint a Knoll vagy a Várfok, a jelenkori kutatás számára is jelentős szerepet játszottak: munkájuk nélkül ma sokkal nehezebben és töredékesebben tudnánk rekonstruálni a kilencvenes évek hazai képzőművészeti trendjeit.

A rendszerváltással új utak nyíltak meg, ugyanakkor a művészet állami támogatottsága visszaszorult. Egyre több lehetőség adódott azonban egyéb pályázási lehetőségekre, és felélénkült a for-profit galériák üzleti élete is. 2004-ben hazánk csatlakozott az Európai Unióhoz, amely szintén újabb és könnyebb pályázási lehetőségeket, rezidenciaprogramokat és nemzetközi együttműködéseket indukált.

Az állami intézmények éves műtárgyvásárlási keretének szűkössége – csakúgy, mint más országokban – továbbra sem teszi lehetővé a képzőművészek munkájának folyamatos finanszírozását. Hazánk legfontosabb állami működtetésű kortárs képzőművészeti intézményei, a Ludwig Múzeum, a Magyar Nemzeti Galéria, a Capa Központ, a debreceni Modem, a Budapest Galéria és a Műcsarnok kánonteremtő jelentősége hazai léptékben vitathatatlan, ugyanakkor sokszor a politika, az adminisztratív útvesztők és a bürokratikus nehézségek megakadályozzák egy igazán progresszív és nagyvonalú program összeállítását. Az önkormányzati galériákban és kiállítóhelyeken a művészek rendszerint alig vagy egyáltalán nem kapnak anyagi hozzájárulást kiállításuk megrendezéséhez. A másodállású művész létforma a leginkább jellemző a kilencvenes években is – ugyanúgy, mint a neoavantgárd idején. Ez a tendencia 2020 felé közeledve valamelyest javulóban van. A műtárgypiac fellendülőben, sok kortárs művésznek segít a boldogulásban a Derkovits-ösztöndíjprogram, az Esterházy Art Award, vagy az őket képviselő galéria gyűjtőinek köre.

A fiatalabb művészek viszont leggyakrabban csak másod- és harmadállások mellett tudnak a pályán maradni, főként tanításból, alkalmazott grafikai munkákból élnek. Don Tamás kurátor több ízben foglalkozott a pályakezdők anyagi nehézségeivel, társadalmi megbecsültségével, így például az Ezek a legszebb éveink? (Modem, 2018) vagy a Terápia (Centrális Galéria, 2018) című kiállításokon is. Valóban nehéz téma, mivel kortárs művészetből megélni sehol sem egyszerű. Ugyanakkor ez a trend nem csupán a művészekre igaz. Az állami intézményeket elhagyó elméleti szakemberek nagy része a magángalériákban talál új hivatást. Részben ennek is köszönhető, hogy egyre több kutatás, publikáció érkezik a for-profit galériáktól.

A kétezres évek óta már nem teljesen idegen hazánkban sem a nyugat-európai és amerikai minta, miszerint a jól menő, befutott művész sokkal közelebb van egy manager vagy üzletember szerepköréhez, mint a csak a saját művészeti ágában magányosan dolgozó, csendesen tevékenykedő alkotóéhoz. Az új irányvonalak kialakulásában, a hazai fiatal művészek külföldi reprezentálásában ma Budapesten leginkább a for-profit galériák jeleskednek. Külföldi vásárokon való szerepléssel, művészcsere-programokkal és számos eladással kerülnek fel a hazai művészek is a nemzetközi művészeti térképekre.

A bevezető kereteinek szűkössége miatt, a teljesség igénye nélkül szeretnék beszélni a legfigyelemreméltóbb budapesti magángalériákról, a megkerülhetetlen állami intézményekről és a legizgalmasabb off space-ekről.

Bátran állíthatjuk, hogy jelenleg az acb Galéria hazánk legsikeresebb for-profit kortársművészeti galériája. Az acb 2003-ban nyitott azzal a céllal, hogy a neoavantgárd és a kortárs művészeket képviselje itthon és külföldön. Indulásakor a művészei között volt Bak Imre, Ladik Katalin, Hencze Tamás, Pauer Gyula, Komoróczky Tamás, Esterházy Marcell, Gerhes Gábor, Gróf Ferenc stb.

A galéria 2016 óta immár három különböző térben mutatja be kiállításait: az acb Galériában, az acb Attachmentben és az acb NA-ban. A három kiállítóhely üzemeltetése mellett több állami művészeti intézménnyel állnak együttműködésben, így külső helyszíneken is gyakran rendeznek kiállítást, kölcsönöznek műtárgyakat. A kiállítóterekbe gyakran külföldi vendégkurátorokat, -művészeket hívnak meg, egyrészt az ismeretségi kör folyamatos szélesítése, másrészt a nemzetközi művészeti paradigmák szem előtt tartása végett. A galéria tulajdonosa, Pados Gábor a hazai művészeti közeg igazi trendszettere; véleménye szerint Magyarországnak egyrészt a provincializmust, másrészt a tipikus magyar lélektanra jellemző depresszivitást kellene leküzdenie ahhoz, hogy igazán magasan ívelhessen művészeti élete – és lássuk be, van ebben igazság. Pados a galériaalapítás előtt szombathelyi, gyerekkori művész barátainak (a későbbi Újlak Csoport) hatására kezdett el ismerkedni a magyar képzőművészettel. 1988-ban Szarka Péter egyik olajfestményének megvásárlásával kezdődött el gyűjtőszenvedélye, amely Irokéz Gyűjtemény néven idővel tiszteletreméltó kollekcióvá nőtte ki magát. A galéria jelenlegi vezető kurátora Fenyvesi Áron, akinek fő célkitűzései között a fiatal művészek pályájának egyengetésén túl a 60-as, 70-es évek művészeti irányzatai iránti fokozott érdeklődés kiaknázása áll. Az acb intézményének szakmaiságát 2015 szeptembere óta az acb ResearchLab részlege is erősíti. A ResearchLab tevékenységének fókuszában a magyarországi neoavantgárd és posztavantgárd életművek kutatása, feldolgozása és publikálása áll, hiánypótló jelleggel a kurrens nemzetközi diskurzusok kontextusában.

Az ország egyik legpatinásabb for-profit galériáját, a budai várnegyed szomszédságában meghúzódó Várfok Galériát a rendszerváltást követően, 1990-ben alapította a magyar művészeti élet felejthetetlen egyénisége, Szalóky Károly. A galéria két egységre tagolódik. A nagyobbik, közel 300 négyzetméteres kiállítóterében a kortárs művészet befutott tagjai kapnak kiállítási lehetőséget. A hosszú évek óta lojális művészgárda tagjai között meg kell említenünk Korniss Pétert, El Kazovszkijt, Szirtes János – a Várfok művészei közül talán ők voltak/vannak a legnagyobb hatással a mai generációra. A galéria mellett található Project Roomban kifejezetten feltörekvő fiatal művészek állítanak ki: olyanok, mint az izgalmas figurális festményeiről ismert Orr Máté, a horrorisztikus festményeiről és objektjeiről híres Győrffy László, vagy az emberi észlelést és identitást boncolgató intermediális művész, Kazi Roland.

A főváros másik neves kereskedelmi galériája, a belváros egyik oázisa, a Károlyi-kert mellett fekvő Vintage Galéria 1996-ban nyitotta meg kapuit. Missziójuk a hazai modern és kortárs képzőművészet, főként a fotográfia képviselete itthon és külföldön egyaránt. Profiljukban erőteljesen jelenik meg a fotóművészet, a kilencvenes évektől napjainkig mindig jelen vannak a Paris Photo vásáron is. Ugyanakkor a Vintage Galériához kötődő kortárs művészek jelentős részét nem nevezhetjük fotográfusnak – inkább arról van szó, hogy a szerződtetett művészek legnagyobb hányadának az életművében fontos részt képvisel a fotó. A galéria tulajdonosa Pőcze Attila, pályáját a Mai Manó házban kezdte, majd pár évvel később megnyitotta saját galériáját. A Vintage három korszakkal foglalkozik: a két háború közötti modern magyar fotográfiával, a 60-as évektől a rendszerváltásig tartó időszak konceptuális művészetével, valamint kortárs alkotókkal. Művészgárdája körébe tartozik egyebek mellett Erdély Miklós, Szíj Kamilla, Ősz Gábor, Gáyor Tibor, Andreas Fogarasi, Vera Molnár, Türk Péter, valamint Maurer Dóra, a magyar képzőművészet nemzetközileg is kiemelkedő alakja, akinek 2019 őszén nyílt egyéni kiállítása a londoni Tate Modern tereiben.

A Vintage Galéria új médiumokkal kísérletező művészeket is képvisel (például Ősz Gábort). Fontos részét képezi a Galéria működésének a könyvek, kiadványok publikálása, amelyek nemcsak “meghosszabbítják” a kiállítások élettartamát, de kapcsolatot és új kontextust is generálnak.

A nemzetközi jelenlétet talán legprofibban menedzselő Molnár Ani Galéria is fontos viszonyítási pont a hazai szcénában. A galéria főként installációkkal, szobrászattal és festészettel foglalkozik, de nagy nyitottságot mutat a transzmediális művészetek iránt is. A magyar művészet integrálása a nemzetközi színtéren egészen a kezdetektől fontos célkitűzés volt számukra. Molnár Annamária közgazdász, a Galéria tulajdonosa remek ízléssel válogatja művészeti immár tizenegy éve. Az alkotók között fellelhetők olyan fiatal képzőművészek, mint Ember Sári, Csizik Balázs vagy Bernáth Dániel, a középgenerációs művészek közül Benczúr Emese, Vincze Ottó, Ekaterina Shapiro-Obermair, az idősebb generációból Haász István, Waliczky Tamás. A galeristák tapasztalatai valóban azt mutatják, hogy a nemzetközi kortársművészeti piacon fennmaradni csak nemzetközi művészgárdával lehetséges. A magyar alkotók mellett szükséges külföldi alkotókkal, galériákkal is együttműködni.

A nemzetközi diskurzus megteremtését és ápolását Deák Erika galériatulajdonos is kiemelkedően fontosnak tartja. Egyik prominens művésze, Szűcs Attila a hosszú évek óta tartó jó együttműködésnek köszönhetően a milánói Federico Luger olasz galéria művészei közé is bekerült. A Deák Erika Galéria 1998-ban jött létre, azóta is fontos részét képezi a budapesti kortársművészeti színtérnek.  A külföldi kapcsolattartást és a művészeti koncepció kidolgozását 2014 óta Sárvári Zita galériavezető alakítja. Deák Erika a kezdetektől fogja nagyon fontosnak tartja a nagyközönség és a kortárs művészet közötti mediációt. Véleménye szerint a galéria feladata egy olyan miliő megteremtése, ahova mindenki szívesen lép be, és kapcsolat jöhet létre a néző és a kiállítás között. For profit tevékenysége mellett, Deák Erika hosszú évekig vett részt a Bátor Tábor jótékonysági aukciójának szervezésében is.

Valkó Margit a nagy múltú Knoll Galériában kezdte művészeti pályafutását, majd 2006-ban indította el a Kisterem Galériát. A kis alapterületű kereskedelmi galériát türelmesen és nagyon tudatosan építette fel, mivel tudta, hogy a hazai műgyűjtők túlnyomó többsége nem a kísérletező kortárs művészet fogyasztására van berendezkedve. A Kisterem megalakulása után szinte azonnal vásárokon való részvétellel kezdte a galériás életet. Azóta a Frieze-en, a Listén és a FIAC-on is megjelent, többször egyedüli magyar galériaként. A külföldi nyitás és vásározás azonban rettentően költséges, és rövidtávon a legtöbbször meglehetősen veszteséges, ám a galéria és a kiállított művész is kategóriát ugrik egy olyan magas színvonalú vásáron való szereplés után, mint a Frieze London. A vásárokra való bekerülést az is nehezíti, hogy a kelet-európai országok nem rendelkeznek versenyképes gyűjtőréteggel, így sok feltörekvő művésznek jobban kell igyekeznie, hogy bekerüljön a szakmai vérkeringésbe, mint a már befutott, sokak által gyűjtött művészeknek. Ennek ellenére, egyre gyakrabban sikerül magyar művészeknek világszínvonalú vásárokon szerepelniük, nagy sikereket aratva, mint például Keresztes Zsófiának a tavalyi Listén.

A Ludwig Múzeum volt igazgatója, Bencsik Barnabás 2017-ben új projektbe vágta a fejszéjét – és milyen jól tette! Csörgő Tündével közösen megalapították a Glassyard Gallery-t, amely manapság véleményem szerint az egyik legprogresszívebb galériának számít fővárosunkban. Művészeiket kiváló ízléssel válogatták össze, a színvonal és a teljesítmény kiegyensúlyozott, a kiállítások történetmesélése releváns és vizuálisan is kifejezetten izgalmas. A leszerződött művészek között van jelenleg az interdiszciplináris munkáikról híres Borsos Lőrinc művészpáros, a különböző médiumokat összekapcsoló Puklus Péter, a kognitív torzulásokat és álhíreket boncolgató Kútvölgyi-Szabó Áron, a posztkonceptualista generációból induló Lakner Antal, a fény természetével játszó Bolla Szilvia, vagy az emberi percepciót boncolgató Csörgő Attila. Egytől egyig magas színvonalon szokatlan, sokszor meglepő intermediális munkákat hoznak létre, jelentőségük nemzetközileg is előkelő helyen van. A galéria átütő, kezdő sikereit reményeink szerint továbbra is folytatni tudják.

Alapvetően minden művész elvárja a galeristájától, hogy helyzetbe hozza, kapcsolatot teremtsen külföldi galériákkal, lehetőséget adjon a bemutatkozásra, így új közegben gyorsabban felfedezhetik őket a szakma képviselői és az új gyűjtőkör. Épp ezért ma már minden privát galéria igyekszik több külföldi művésszel is együttműködni, hogy a kapcsolatteremtés és az országhatárokat átívelő diskurzus könnyebben elindulhasson. A hazai művészeknek is látniuk kell, hogy merre haladnak külföldön a különböző alkotó tendenciák, hogy reflektálni tudjanak a globális kérdésekre és önmaguk helyzetét, témáit más nézőpontból is megvizsgálhassák. A fent említett galériák for-profit tevékenységük mellett kultúrateremtő missziót is vállalnak. Vannak azonban olyan terek is, amelyek meghatározó profiljuk miatt válnak a szcéna üde színfoltjaivá. A budapesti galériák sorából több értelemben is kitűnő, FERi névre hallgató feminista projektgalériát emelném ki. Az Oltai Kata művészettörténész és kurátor által vezetett projekt space rendkívül fontos művészeti és közösségi eseményeknek ad otthont. Beszélgetések, vizuális fesztiválok, előadások, filmvetítések, kiállításmegnyitók, finisszázsok, sőt szakdolgozati konzultációk is történnek itt, mind a női szemléletmód és a gender studies tematikájában. A galéria külföldi vendégkurátorokkal és -művészekkel is együttműködik, a szigorúan vett képzőművészeti kiállítás kereteit felbontva és újraértelmezve indít dialógust fontos társadalmi kérdésekről. Szeretném azt remélni, hogy egyre több ilyen kezdeményezés fog elindulni és gyökeret verni Budapesten.

Az Európában már régóta elterjedt modell, a magánkézben lévő, szerteágazó profilú nagy művészeti központ ideája hazánkban nem terjedt még el. A hely, amely leginkább közelít ehhez a modellhez, az egyik kedvenc off space-em, a régi Haggenmacher-sörgyár épületében található Art Quarter Budapest.  Igaz, hogy a város szélén helyezkedik el, de ami itt történik, mindig kizökkenti az embert a berögzült gondolatköreiből, a hétköznapok szorongásaiból, ami kifejezetten felemelő. A hatalmas területű sörfőzde épülete rengeteg lehetőséget biztosít különböző alkotótevékenységek űzésére. A kortárs képzőművészet mellett színház, cirkusz, rezidenciaprogram, műterem működik a falakon belül és kívül, a koncertekről, konferenciákról és egyéb eseményekről nem is beszélve. A tereket gyönyörűen felújították, mégis őrzik a hely ódon hangulatát. Az itt működő kiállítóhely, az aqb Project Space 2015 óta üzemel, eddig számtalan nagyszerű külföldi és hazai projektnek adott otthont.

A másik, tekintélyes méretekkel rendelkező off space a 45.000 m2-es PP Centerben található Artkartell Project Space, amelyet Rieder Gábor kurátor vezet Pátkai Marcellel együttműködve.

Az alapítványi intézmények között sokak kedvenc menedéke a Nagymező utcában található Magyar Fotográfusok Háza, vagy ahogy mindenki hívja, a Mai Manó Ház. A 19. század végén épült varázslatos műteremház a magyar fényképezés szellemi és szakmai központja. Elsősorban kiállítóhelyként funkcionál, célkitűzése a magyar és nemzetközi fotográfia klasszikusainak és kortárs képviselőinek megismertetése a hazai közönséggel. Emellett rendszeresen rendeznek szakmai konferenciákat, tárlatvezetéseket, könyv- és katalógusbemutatókat. Érdemes betérni pici, de annál gazdagabb kínálattal rendelkező könyvesboltjukba, ahol időnként egyedi számozott fotós kiadványokat is lehet vásárolni. A Mai Manó szakmai beágyazottságának köszönhetően 1995-től segíti a fotográfus szakma művészi, tudományos és kulturális tevékenységét, és hívja fel a figyelmet a magyar fotó szakmai és társadalmi rangjára és szerepére.

Az utca túlsó oldalán találhatjuk a régi Ernst Múzeum épületében otthont kapott Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központot. Az intézmény 2013-ban indult és azóta is az ország legkorszerűbb vezető vizuális központja. Friss szemléletű kurátori gárdájának köszönhetően a Capa kiállításai mindig relevánsan és közérthetően közelítik meg a globális és lokális művészeti kérdéseket.

A belvárostól kicsit eltávolodva, egy kellemes rakpart menti villamosúttal érkezhetünk el hazánk első számú kortárs művészeti intézményéhez, a Ludwig Múzeumhoz. A múzeumot Irene és Peter Ludwig, egy német műgyűjtő házaspár alapította 1989-ben, jelenleg dr. Fabényi Júlia vezeti. A Ludwig a kortárs művészet népszerűsítésén túl jelentős közösségépítő tevékenységet folytat, kiemelten foglalkozik a társadalmi felelősségvállalás feladatával. Az átvett vándorkiállítások helyett inkább saját kurátoraikkal állítanak össze a tárlatokat, a hazai közönségre fókuszálva. 2015-től a Ludwig Múzeum rendezi a Velencei Biennále magyar pavilonjának képzőművészeti és építészeti kiállításait.

A budai Várban található Magyar Nemzeti Galéria fő feladata a magyar művészet átfogó bemutatása a középkortól a 20. századig, de profiljában helyet kap a kortárs művészet is. A jelenkori gyűjtemény vezetője, Petrányi Zsolt, és csapata kiemelkedő tárlatokat szervez, amelyekre érdemes odafigyelni.

A hazai kortárs művészeti színtér a közönség és a szakma nagy örömére is egyre sokszínűbb és nemzetközileg is egyre elismertebb. A közeljövőben számos új művészeti intézmény és kiállítóhely fogja megnyitni kapuit, amely reményeink szerint tovább tágítja a hazai művészet spektrumát, és további nemzetközi együttműködéseket is elindít majd.